Az íj egyike a legősibb fegyvereknek. A

kőből, csontból és szaruból készített kőkorszaki nyílhegyleletek az eurázsiai térségben igazolták az íjászat jelenlétét. Eredete tehát a történelem előtti időkre nyúlik vissza: erre utalnak a több tízezer évvel ezelőtt készült barlangrajzok is.

Az íj és nyíl alkalmazását igazolják a Pireneusokban feltárt Altamira barlang falfestményei, amelyek a paleolitikumból származnak és az ember által készített legrégibb képekként tartják számon.

Az őskori kultúrákban az íjat és a nyilat nemcsak mint vadászeszközt, hanem mint harci szerszámot is alkalmazták.

Az egyiptomi hadseregben szolgáló líbiai íjászok egyszerűíjakkal voltak felszerelve. Az egyiptomiaknak külön íjkészítő műhelyeik voltak.

Az asszír íjnak is nevezett, kívülről meghajlított íjnak a hajlása, feszített állapotban már nem észrevehető. Az anyaga fa volt, a húrt állatbélből készítették, kötőanyagként gyapjút használtak. Eredete az ázsiai térségben keresendő, de hogy az asszírok vagy a babiloniak találták-e fel, nem lehet pontosan megállapítani.

Az íj utolsó virágkora I. Artaxerxész (úr.: i.e. 464-424) perzsa király által vívott háborúk idejére tehető.

Az egyszerű kompozit íjat Ázsiában fejlesztették tovább. Két vállfaját ismerjük, a Changdinasztia korából (i.e. 1500-1028). Egyik formája a rövid kompozit íj, markolattal és egyenlőtlen íj szárakkal. A másik egy hosszabb íj, egyforma szárakkal, az íjaknál egy duplán konvex (domború) íjromával. Ez utóbbi íjat a hunok hozták magukkal i.e. 375 körül.

A török íj az előbbiekben említett íj változata, markolat nélkül. Nyugalmi állapotban az íj karja befelé irányul, csak teljes húrfeszültségnél veszi fel az íj formát.

Ez volt a legjobb az összes régebbi íjfajta közül. Kitűnő tulajdonságai miatt a törökök a távlövészet mesterei voltak. Konstantinápolyban (Isztambul), a Nyilak terén (Okmeidán) láthatóak azok az oszlopok, amelyen megőrizték a legjobb török íjászok teljesítményét.

A lövéseket dombról adták le, több mint 900 m távolságra lőttek. Ez a török íjtípus gyorsan elterjedt Európában, valamint Perzsiában, ahol harci fegyverként volt használatban.

A görögök elsősorban a közelharcot, a test-test elleni küzdelmet részesítették előnyben, de a perszák és szkíták ellen vívott háborúkban íjakkal is harcoltak i.e. 700 körül Homérosz az Iliászban írja le a görögök íjászversenyeit.

A versenyeket kétféle formában hajtották végre, részben lóhátról, részben meghatározott célra lőttek futás közben. A görögök íjászteljesítményei azonban rendkívül csekélyek voltak a perzsák és szkíták íjászatához képest, hiszen ők vágtató lóról, mozgó célra is tudtak lőni.

Magas szintet értek el az íjászat művelésében és az íjkészítésben az egész Európát végigportyázó félelmetes hírű honfoglaló magyarok. Támadásaik eleinte a Német Birodalom és Itália ellen irányultak. Csapataik egyes részei eljutottak az Atlanti-óceánig, a Balkán-félszigeten pedig Attikáig és Bizáncig.

A honfoglaló magyarok nagy szorgalommal gyakorolták az íj használatát, s olyan jártasságra tettek szert, hogy rettegésben tartották egész Európát. „A magyarok nyilaitól ments meg uram minket!” – fohászkodtak a kontinens nyugati országaiban. Sikereiket elsősorban rajtaütéses taktikájuknak köszönhették. Ezt a nomád harcmodort azonban később kiismerték, s a 933-as merseburgi vereség, majd a 955-ös augsburgi ütközet végett vetett a nyugati kalandozásoknak.

Ebben a korban az íjászat klasszikus hazája Anglia volt. Kezdetben az íjászat pusztán háborús és vadászati célokat szolgált. I Eduard (1272-1307) uralkodása alatt, Wales elfoglalásakor ismét használták az íjat.

Az itt alkalmazott hosszú íj, új típust képviselt és a franciák ellen folytatott több száz évig tartó háború sikereinek alapja volt. III. Eduard uralkodása alatt az íjlövészet népi sportnak számított. A céltáblára való célba lövés helyett sok helyen a még ma is kedvelt vadászatot helyezte előtérbe.

A feudalizmus idején a lovagi nevelés alapjául szolgáló „hét lovagi készség” között ott található az íjazás is, amely elsősorban katonai célokat szolgált, s csak másodsorban testnevelést.